Teleszkóppal figyelve a Holdat egy teljesen új világ tárul a szemünk elé. A Föld és a Hold nagyon különbözik egymástól. A Holdon nincs levegő, nincs víz és nincs élet. A tájat nem koptatja szél és csapadék, ezért évmilliókon keresztül változatlan marad. 
   Még csak nagy, működő vulkánok sincsenek, amik megváltoztatnák a felszín képét, mivel a Hold belseje tömörebb, mint a Földé. Bizonyos jelek azonban egyértelműen mutatják, hogy a felszíne egykor fortyogott. Hatalmas krátereket és megszilárdult lávafolyamatokat láthatunk.

A kráterek és a "tengerek"
A Hold krátereinek egyes átmérője meghaladja a 150 kilométert. - ha valamelyiknek a közepén állnál, nem látnád a falait. Még egy akkora város, mint London, vagy New York is kényelmesen beleférne. A kráterek nagy része több, mint 3 millió évvel ezelőtt keletkezett, amikor a Naprendszer kialakulása során visszamaradt nagy anyagcsomók zuhantak a Hold felszínére.
   Az összeütközések során olvadt láva tört fel a Hold belsejéből. Szétfolyt a felszínen, majd lehűlt és megkeményedett, létrehozva a Hold sík, sötét területeit. A Holdat távcsővel előszőr megfigyelő csillagászok néhány száz évvel ezelőtt "tengereknek", latinul maria-knak nevezték el ezeket a területeket. Az általuk a tengereknek adott romantikus nevek, mint például a "Nyugalom tengere", még ma is használatosak.
   A lávafolyamok feltöltötték a régebbi kráterek némelyikét, s azoknak csak a pereme maradt meg. Így keletkeztek az úgynevezett "szellemkráterek". A tengerek kialakulása óta kevesebb becsapódás történt, így a tengerekben kevesebb kráter található. A késöbbi becsapódások nyomán messzire repült a Hold anyaga, és halvány, sugárirányú vonalak keletkeztek a kráterek körül. Ezeket a krátereket, például a Tycho krátert, sugárkráterekként ismerjük.

Ember a Holdon
Az Apollo-program 12 embert juttatott el a Holdra 1969 és 1972 között. A nagyszabású űrprogramot az Egyesült Államok folytatta le.
   Az Apolllo űrhajók három fő részből álltak. A vezérlőmodulban kapott helyet az utazás során a legénység szállása, a szervizmodulban tárolták az üzemanyagot és az oxigént, a leszállóegységet, a holdjáró-modult pedig csak holdkörüli pályáról a Hold felszínére való leereszkedés, illetve az onnan való felszállás során használták. Egyszerre két űrhajós szállhatott le a felszínre, s maximum három napot tölthettek ott. Ez idő alatt a harmadik űrhajós a vezérlőmodulban, holdkörüli pályán tartózkodott.
A Holdra lépő űrhajósok minden egyes lépéssel a szokásosnál nagyobb távolságot tehettek meg. Ez azért van így, mert a Hold kisebb, mint a Föld, könnyebb anyagok alkotják, s ennél fogva a gravitációs vonzása a földinek csak egy hatoda. Ez azt jelenti, hogy egy-egy lépés ereje messzebbre juttatja el az űrhajósokat a Holdon. A Holdon a te súlyod is csak egy hatoda lenne a földinek. 
Az Apollo-program űrhajósai kísérleteket végeztek el és kőzetmintákat gyűjtöttek, hogy többet tudhassunk a Holdról. Azonban 1972 óta egyetlen űrhajós sem lépte túl a földkörüli pálya határait. Ennek az egyik legfőbb oka az emberi űrutazások rendkívül költséges mivolta.

Saját gépelés!
Forrás: Robin Scagell - Világűr (Szukits Könyvkiadó)